Gyakran olvasgatom ezt az oldalt, de még nem sikerült rászánnom magam, hogy írjak is. Talán most ez, ez a téma lesz az, ami segít kiírni magamból mindazt, amit átéltem és kínoz.

Tehát pofon... Az élet adja a legnagyobb sallerokat, ezt már biztos tapasztaltátok. Az én történetem is erről szól, csakis az élet és az emberek által adott bitang nagy lelki verésekről, amit nem lehet csak úgy kipihenni, borogatni, bekötni. Mindenki vágyik valamire, az ember iróniája, hogy mindig arra, amit soha nem érhet el. Én a boldogságra vágytam. Nem kell pénz, sose kellett, hisz tudom, milliomosnak születni kell és az sem boldogít. Nem kell hírnév sem népszerűség, csakis az, hogy valaki(k) boldogsággal töltsenek fel. Hát én naív azt hittem, a világ legegyszerűbb és legelérhetőbb dolgát kértem, szinte igénytelennek éreztem magam, hogy csak ennyit s nem többet. A történetem egészen a gyerekkorig nyúlik vissza, s így felnőtt fejjel tuti megkapom majd valamelyik megmondóembertől, hogy csak én, egy hülye hisztis pitsa, túlreagáltam az egészet. Lehet. Attól még fájt és fájni is fog míg élek. Sohasem voltak igaz barátaim, ha mégis, hát nem sokáig. Hogy bennem van-e a hiba? Ennyi lelépett barát után úgy vélem logikailag csakis az én hibám lehet. Az ok? Na, azt még soha senkinek nem volt gerince elmondani! És itt a baj... Ovitól kezdve másról sem szólt az életem, mint gyomorgörcs, félelem, sírás. Félelem, vajon aznap mivel gúnyolnak? Vajon milyen aljasságot találnak ki, miért röhögnek ki a hátam mögött? Nem voltam erős lelkileg, hamar eltört a mécses. Talán ezért is bántottak, a gyerekek meglepően gonoszak tudnak lenni, sokszor azért tették mert sírtam és élvezték. Nem verésről beszélek, azt lányként szerencsére elkerültem, hanem az igazi lelki terrorról, amikor minden létező eszközzel igyekszik valaki sérteni a másik személyét. Minden áldott reggel sírva mentem suliba is, túl akartam élni minden napot. Bántottak a felsősök, kerültek az osztálytársak, mint valami fertőző beteget, mutogattak, röhögtek, átnéztek rajtam. MIÉRT?! Sajnos soha sem kaptam választ. Jó tanuló voltam, de ez érdekelt a legkevésbé. Pedig ez miatt is jött a "nagy" lehetőség, a 6 osztályos gimnázium. Megváltásként gondoltam rá, azonnal jelentkeztem. Nem érdekelt a papír, sem az, hogyan tovább. Csakis a menekülés a közegből. Nem is szóltam senkinek, tanároknak sem, évzárókor egy szál virág azt csókolom, vége a kínzásnak. Aha ja persze... gondoltam én hülye. 34-35 fős osztályba kerültem, tiszta lap, nem ismerik a múltam, nem tudják miért kell bántani, csakis ez lebegett a szemem előtt. Hát hamar koppantam, kezdődött minden előről. Elkerültek, kinevettek, volt olyan időszak amikor az egész sorban egyedül ültem az osztályteremben, úgy elvándorolt tőlem mindenki. Pedig nem kértem sokat, boldog akartam lenni. Élvezni a tinilányok életét, a fiuk társaságát... biztos értitek. Ehelyett annyi fájdalmat éltem meg a kirekesztés miatt, hogy az ifjanti éveim depresszióról, halálvágyról, és erős lelki fájdalomról szóltak. Sose kértem segítséget, szégyelltem erről beszélni. A 3. öngyilkossági kísérletem ébresztett rá, mit is kell tennem. Egy kiránduláson történt, egyedül maradtam a szobámban, mindenki más mehetett partizni az egyik népszerű lányhoz, csak én nem fértem már be. 48 kilósan tuti rajtam múlt az egész! Írtam sms-eket, próbáltam megkérni valakit legyen velem, mert éreztem ebből baj lesz. Fájdalomcsillapító + cola kombó és alvás. Azzal a vággyal feküdtem le, hogy többé ne kelljek fel. 16 évesen! Másnap persze felkeltem, kevés volt a tabletta... Kimentem reggelizni és az a közönyösség ami megcsapott akkor, mindent megváltoztatott. Mintha mi sem történt volna, mindenki tette a dolgát. Hát tudjátok mit? Az életemnél senki sem ér többet, nem fogok azért szenvedni mert más leszar. Azt hiszem ez volt az a gondolatmenet, ami végleg kirántott a gödörből és segített talpra állnom. Teljes pálfordulás. Nem volt ingyen, hisz mindennek ára van. Kiöltem magamból a boldogság vágyát, az empátiát, az emberszeretet, még a reménnyel is végeztem volna, de egszerűen nem tudom kiírtani. Bezártam a kis világom kapuit, és olyan szabályokat állítottam fel, minthogy nem én nyitok mások felé, ha érdeklem, megmássza a falaimat... Segített. Barátaim azóta sincsenek, de már nem fáj. Nem fáj semmi, csakis a remény. Ez az élet nagy pofonja, csak tudnám mivel érdemeltem ki. Azt hiszem soha sem tudom meg. Most 27 éves vagyok. A fiatal tini éveim elszálltak felettem, nincs semmilyen pozitív emlékem öregkoromra. Amikről álmodoztam, randi, romantika, normális élet... vágyálmok maradnak a reményem titkos szobáiban. Tartós kapcsolatban élek, sokszor el is érem a boldogság egy piciny morzsáját, de olyankor mindig jön a saller. Mit is képzelek. A pasim olyan amilyen, én pepitában. 2 antiszoc, bezár lénytől aligha kell normális életet remélni, de más nem viselne el, meghát szeretem is. Az, hogy ő szeret-e? Ezt sem fogom soha megtudni. 10 év már eltelt, de még mindig sírok 1-1 aljas húzásán, már nem tudok mást elképzelni. Nekem ez jutott, ezt érdemeltem. Talán majd a halálos ágyamon a választ is megkapom a miértekre. Mára már csak ennyi maradt a boldogság utáni vágyamból, csak ennyit kérek az élettől. Miért? Mit tettem?

Még jó pár évem van hátra, mazochistaként várok minden napot, ezúttal mivel vág képen a jó öreg sors...

Egy megtört lélek.